Hacsak Csicskára gondolok, elfog az émelygés. Szánalmas, gyáva kis alak volt, görnyedt testtartásával, előreesett, csapott vállával megpróbálta magát minél kisebbre összehúzni, mint valami apró rovar, hogy szinte észrevétlenné váljon. Szolgalelkűsége és másokat kerülő, rebbenő tekintete azonban alig palástolta fojtott gyűlöletét, amiért a többiek a kutyájukként bántak vele. Mégis, talán a legjobban önmagát gyűlölte gerinctelenségéért, mert hagyta, hogy bárki lábtörlőnek használja. Ám minél inkább meglátszott rajta a bensőjét feszítő harag, annál jobban megalázták.

Egyik este addig itatták vízzel, míg az egészet kihányta. Miközben a padlót törölte, az egész banda rajta röhögött.

- Mi van Csicska, bebasztál? – csapkodták a térdüket társai. – Nem kéne annyit vedelni!

Ám mind közül a legundorítóbb az volt, amikor az egyik menő cipőjét a nyelvével kellett tisztogatnia. Csicska azt is megcsinálta zokszó nélkül, csak nyögött közben és a szeme is megtelt könnyel. A látványtól még a jóérzésűek is legszívesebben belerúgtak volna egyet.

Ha pedig éppen nem szívatták, egyszerűen levegőnek nézték, senki sem akarta égetni magát azzal, hogy szóra méltassa. Ilyenkor a többiektől távolabbhúzódva kuporgott, és elborult tekintettel bosszút forralt. Diadalittasan gondolt arra, hogy a nemrég a bolhapiacon szerzett és azóta a nadrágzsebében rejtegetett rugóskést előrántva megtorolja minden eddigi sérelmét, vagy csak egyszerűen az egyik éjszaka álmában elmetszi legkegyetlenebb kínzója torkát. Akkor végre ő is menő lesz, és ő fog csuklóztatni másokat. Akár órákig is képes volt erről ábrándozni, tervét a legapróbb részletekig kidolgozva. Háborgó indulatát csak a bosszú szövögetésével tudta némíképp enyhíteni.

- Csicska! Ide, hozzám! – hallottam ekkor az egyik menő hangját, és akaratom ellenére már ugrottam is.