Azt mondják, a központi rendező eredetileg múzeum volt. Mindenesetre a széles lépcsősor alátámasztja ezt a teóriát. Azelőtt egy hónap is eltelt két alkalom között, ám egy ideje már hetente jövök kezelésre, egyénre szabott program szerint.
Egy-egy kezelés, vagy ahogy itt nevezik, szűrés, mindössze húsz percet vesz igénybe. Teljesen veszélytelen és rutinszerű eljárás, és tulajdonképpen otthon is elvégezhető lenne, dehát az előírások megszabják, hogy szakképzett személyzet az erre a célra kijelölt nyugdában lássa el a feladatot. A hatóságok a lehető legkisebbre akarják csökkenteni annak a kockázatát, hogy bárki nem a számára legharmonikusabb emlékekkel távozzon.
Rendszerint fél hatra érkezem. Egyenesen a munkahelyemről jövök, és az azonosító kártyám ellenőrzése után felküldenek az egyik kezelőbe. A rendező hatalmas épület, többször megpróbáltam megbecsülni vajon hány kezelőszobából állhat, és azt is, hány lehet a városban. Az biztos, hogy legalább két emlékrendező jut minden kerületre, de mostanában nehezemre esik fejben tartani a számokat, és hiába értem el valaha kiemelkedő eredményt egy intelligenciateszten, a bonyolultabb gondolatmenetek vagy összefüggések megértésehez nem tudok kellőképpen összpontosítani.
Talán a korommal jár mindez, és ha időnként zavar is, szerencsére nem akadályoz a munkámban. Sőt, nemrégiben elő is léptettek. Felmerült bennem, az sem kizárt, az előmenetelemnek valami köze lehet a gyakoribb szűréshez, de mint az utóbbi időben oly sokszor, hamar elveszítettem a vizsgálódáshoz szükséges szellemi energiát.
Általában is érdektelenebbé váltam, nem hiányoznak az ismerőseim, és a családommal is csupán a megszokás tart össze.Együtt kelünk és vacsorázunk, de nem beszélünk egymással. Már a közös emlékek sem kötnek össze bennünket, ha egyáltalán maradt belőlük valami. Egy-egy beállított fotó régmúlt családi ünnepekről.Ugyanakkor a változtatásra sem érzek semmiféle késztetést, ráadásul úgy veszem észre, a jelenlegi állapot tökéletesen megfelel mindenkinek. Hogy miért alakult így, nem tudom, és nem is izgat különösebben, a gondolkodás pedig kimerít. Azt hiszem, a munkámon kívül csakis a holdséta érdekel.
A kezelések után mindig tökéletes nyugalom tölt el. Olyan üres vagyok ilyenkor, mint a világtalan szeme, mint az edény, amiből kiszivattyúzták a levegőt. A széles lépcsősoron lefelé jövet árnyékként úszom el a rendezőbe igyekvők között. Az út a parkon át, a tóparton vezet, és amióta korábban sötétedik, a hold is feljön mire végzek. Derült időben erősebben világít a gyalogösvény mellett pislákoló közlámpáknál.
A hazaút nem több, mint fél óra. Kényelmes tempóban, zavartalan nyugalommal sétálok az ezüstbe burkolt díszcserjék között, gondok és érzelmek hiján, s olyan csend vesz körül, hogy akár odafent a semmiben is vezethetne a gyalogösvény. Nem vernek port a lépteim.
És nagyritkán elfog valami, egy érzés, egy gondolat emléke, mely mintha mindig ugyanaz volna, és amely azután egész héten érik és nő bennem, és csak azt tudom, mire a végére jutnék, eljön az ideje az újabb kezelésnek.
