Érdeklődve néztem, amint az apró, kissé hosszúkás fekete rovar nagy igyekezettel haladt előre. Úgy ítéltem meg, nem kell tartani tőle, nem csípős fajta.

Miközben a lábait szedte elmerengtem, egy ilyen egyszerűnek tetsző kis rovar valójában mennyire bonyolult, tökéletes alkotás. Az oly nagyra tartott mérnöki technológiánkkal sem tudunk hasonló gépezetet létrehozni. Valójában talán nem is az emberi faj áll az evolúciós fejlődés csúcsán, hanem a sokkal primitívebbnek vélt rovarok. Hiszen ezek többszázmillió évvel a homo sapiens előtt jelentek meg és könnyen lehet, hogy messze túl is fognak élni bennünket. Minden bizonnyal átvészelnének egy atomháborút is. Jól tűrik a szélsőséges körülményeket, és az óceánok kivételével, ahova ember képes betenni a lábát, ott rovar is van bőven. Valójában nagyságrendekkel több mint belőlünk. Közelebbről szemügyre véve méginkább lenyűgözött az előttem evickélő lény tökéletessége. Nem csupán egy hibátlan mechanizmusról van szó, de az apró test magában hordozza az élet mindmáig megfejthetetlen titkát is. Érzékel és mozog, táplálkozik és tulajdonságait képes továbbörökíteni. Szinte hihetetlen, hogy az életnek nevezett megfoghatatlan valami belefér egy ilyen parányi konstruktumba.

Csak néztem a fényes kis rovarkát, amint a sima felületen rendíthetetlenül közelített a perem felé. Vajon mi mozgatja, mi hajtja? Mi készteti arra, hogy nap mint nap táplálékot keressen, utódot nemzzen, a fény felé törjön? Hogy minden nap újra elinduljon? Kétségkívül van valami hasonlóság közöttünk, gondoltam.

 

Aztán mégiscsak rányitottam a csapvizet.