A géniuszt két órája faggatta egy olajbarnára sült, dinamikus termékmenedzser. Mindenfélét kérdezett tőle habzásról és zölderőről, hőfokról és makacs szennyeződésekről. A zsenit Kalmár Jánosnének hívták, és még azzal sem volt tisztában, hogy valójában lángész.

Csak annyit tudott, hogy amióta megkapta az ügynökségnél az állást, mindenki a véleményére kíváncsi. Kalmárné titokban azon csodálkozott a legjobban, vajon miért kap ennyi pénzt azért, amit eddig a szomszédnőjével osztott meg. A termékmenedzser szót is csak néhány hete sikerült megjegyeznie, és néha még most is összetévesztette a marketingigazgatóval. Hiába, negyvenöt évesen egy géniusznak is nehezebb, ráadásul Kalmárné világéletében közepes tanuló volt.

Nem csoda, hogy alig akarta elhinni, amikor kiderült, többezer jelentkező közül pont őt választották ki a nemzetközi reklámcégnél meghirdetett munkakörre. Négyszer hívták be interjúra, és a kérdőívekre adott válaszait szabatos statisztikai módszerekkel elemezték ki. Ekkor derült ki, hogy Kalmárné lángész.

Habár képtelen volt az absztrakt fogalomalkotásra, véleménye mindenkor hajszálpontosan a többségét tükrözte, legyen szó életbiztosításról vagy baromfivirsliről.

- Marika, maga egy kincsesbánya! Ilyen lángészt még nem hordott a föld – lelkendezett neki egyszer a cég vezetője.

– Az sem lepne meg, ha egyszer felfogadnák miniszterelnöki tanácsadónak.

- Meglehet – mosolygott a géniusz barna, műszálas pulóverében. Már régen megszokta, hogy semmit sem ért az egészből.