A lány saját tökéletessége tudatában lépett ki az épületből. Aranyszőke tincseit hátul összefogta, hiszen két edzést is végigcsinált a Sasokkal, akiknek a hírét retikülről retikülre adták. Más a felénél kidőlt volna, ő azonban hetente négyszer járt hozzájuk. Keményen megdolgozott hibátlan alakjáért, amit a könnyű, nyári ruha csak még jobban kiemelt.

Emma teljes bizonyossággal érezte, mindent lehet, és még csak akarni sem kell olyan nagyon. Az utcát átszelve megnyomta a távirányító gombját. A túloldalon parkoló fekete terepjáró kétszer, barátságosan villantott. A lány a munkahelyére, a stúdióba indult, ahol a neves műsorvezető partnereként mindig jókor nevetett a poénokon, és néha már kérdezhetett is.

Alig ült be az autóba, amikor megszólalt a telefonja. Barátja hívta Londonból. A tervezettnél egy nappal hamarabb tud hazarepülni, és még egy jó hírt is közölt, sikerült úgy alakítania a naptárát, hogy mégiscsak beleférjen a régóta tervezett utazás Mauritiusra.

Emma boldog volt, kedvenc dalát dúdolgatva kanyarodott ki az utcából. Lanyha volt a forgalom, a légkondícionáló duruzsolása mellett és a fényre sötétedő ablakon át úgy tűnt, mintha még mindig bóbiskolna a város.

Húsz perc sem telt el, mire behajtott a néptelen parkolóházba. Akár egy kísértetkastély, gondolta Emma, tele autókkal, de sehol egy ember. Végül a harmadikon talált helyet. Épphogy sikerült bemanőverezni a széles terepjárót. Kiszállás előtt a lány még egy pillantást vetett magára a tükörben, majd az aznapi műsorba meghívott vendégekre gondolt.

Ahogy a lépcsőházhoz ért, hirtelen furcsa szorongás fogta el. Elhessentette a gondolatot és kitárta az ajtót. Hatalmas, tompa ütést érzett a tarkóján. Elsötétedett előtte a világ. Az aranyszőke lány a lépcsőfordulóban , a poros kövön feküdt. Kihúnyó szembogarában egy tagbaszakadt alak körvonalai sejlettek. A baljós férfi lassan felemelte a kezét.

Hogy a családjától, saját magától, és úgy általában az élettől meggyötört író rosszkedvét némileg enyhítse, egyetlen tollvonással végzett áldozatával.